2010. augusztus 4., szerda

hullámok

Hát, az a bizonyos lélektrutymó dolgozik bennem rendesen az utóbbi időben. Mindenféle történések voltak, amik kilendítettek mind pozitív, mind negatív irányban a nyugalmi állapotomból. Végül is kell némi hullámzás, mert az állóvíz pocsolya, na de a lassú víz már partot mos, szóval hogy haladj előre nem kell azért óriás hullámokat generálni. Volt kirándulás, meg családi program mostanában több is. Voltak magán jellegű programjaink is, amiket azért szívesen osztottunk meg családtagjainkkal, mert fontos nekünk is és fontos nekik is gondolom.
Tulajdonképpen a megkezdett úton haladok/haladunk tovább. Megismerkedtünk I-vel, volt részben költözés, részben munkahely váltás, aztán a régiből régi-új munkahely lett majd végleg régi és végleg költözés is lett. Mindez valahogy a kapcsolatunk próbája is volt kicsit, ugyanakkor folyamatosan közelített bennünket egymáshoz. Szó szerint véve és képletesen is. Összerázódtunk meg minden, most már teljesen közös az életünk. Eltelt azért egy kis idő, bár ha eddigi életem hosszát nézem, nem tűnik soknak és úgy elrepült, hogy észre se vettük, bár az elején egyikünk se gondolta, remélni se merte, hogy egyáltalán eddig is tarthat. No mindegy, nem érzelegni meg nosztalgiázni akarok, előre nézek, és az út amin elindultunk, ha nem is egyenes és sima, de előre és talán felfelé is halad. Hát haladni kell. Ez most úgy hangzik mint valami kényszer. Pedig eskü, mostanáig nem éreztem semmiféle kényszerítő erőt.
Lényeg a lényeg, hogy haladunk és ez a haladás nekünk jó, egy hirtelen gondolattól vezérelve egy meglepetésre készültem, ami több mint egy egyszerű ajándék, sokkal több és ugyan az ajándék értéke jól meghatározható és nem is csekély, jelentése minden pénznél többet ér. Aki ismer tudja, nem vagyok a protokoll bajnoka, nem is tartottam soha fontosnak, mert attól mindig hánynom kellett, hogy megjátsszuk a tisztelettudót és hajbókolunk, miközben magunkban le tudnánk köpni a másikat. nna bocs ezért a kis kitérőért, szóval nem tudom, hogy hogy szokás meg mit illik, már csak azért sem, mert nincs ilyesmiben gyakorlatom, bár belegondolva senkinek nincs. Ha mégis, hát azzal nem biztos hogy büszkélkedni lehet. Nem akarom tovább húzni, szóval minden felhajtás meg ünnepélyeskedés, családi kör meg minden nélkül összeszedve minden beszélő képességem - amivel szintén nem büszkélkedhetek - kifejezve további reményteljes szándékaimat egy (pár) gyűrű kíséretében tudakoltam meg, vajon I-nek hasonlóak-e a szándékai, vagyis egyszer valamikor hozzám jönne-e. Nos biztos nagyon béna és zavart voltam, de olyankor legalább cuki vagyok, és biztos ellenállhatatlan is :D:D:D:D szóval pozitív választ kaptam. Nos ez a göröngyös úton való haladást szerintem jelentősen megkönnyítette, mert a talaj felett fél méterrel nem érezni már annyira a bukkanókat :) Na persze nem kezdtünk el rögtön tervezgetni, meg számolgatni, hogy mikor és hogyan, mert egyikünk sem arról híres azért, meg aztán a nagy felhajtás hívei sem vagyunk. Szóval addig eljutottunk, hogy egyszer majd hivatalosan is egymáséi leszünk.
Természetes, hogy ezt az örömhírt megosztjuk szeretteinkkel. az első reakció az öröm. aztán Természetes, hogy felteszik a szokásos kérdést, hogy mégis mikor tervezzük. Elég válasz lehet az, hogy még nem tudjuk? Hogy majd valamikor? Hát nem tudom. Nyilván mindenki kíváncsi és várja, én is várom, de nem sürgetem a dolgot, lényegében nem sok változást fog hozni az életünkben, legalábbis a hétköznapi értelemben nem. Hogy hivatalossá is válik a kapcsolatunk, az persze más és bizonyos szempontból fontos is. De mással is szembesülni kell, mégpedig azzal, hogy vannak bizonyos elvárások, kötelességek, amiknek meg kell felelni. Mit illik és mit nem, hogyan is kell ezt csinálni, és mennyi időd van rá. Hát bevallom nekem ebben nincs tapasztalatom és nem is jártam utána a szokásjognak, de most ez kicsit visszavetett. És azt hiszem nem csak engem. Ettől függetlenül persze nem mondunk le róla és nem csináljuk vissza az egészet, de a felhőtlen jó kedvünk hirtelen tova szállt és nem tudom vissza jön e még, de nagyon remélem. Én szóltam.