A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzések. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzések. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 5., csütörtök

új élmények

Csupa nem mindennapi élményben volt részem mostanság, amiről szeretnék most beszámolni . Nem akarom húzni az idegeket, nem akarok olyan dolgokról írni amik csak nekem érdekesek, de azért néhány szóban:
1. találkoztam a doktorbácsival aki I-t és M.-t rendszeresen megvizsgálja. Tényleg olyan ahogy I. elmondta, aranyos mackós bácsi, kicsit olyan mint én csak még nagyobb és több haja van :D Ja és ha lehet még nálam is halkabban beszél. Az ügy apropója a szokásos havi ellenőrzés volt, amire végül én is odaértem, így M.-ot is láthattam, a képernyőn, amint az ujját szopja és integet. Nagy élmény! Azt hiszem nem fogom elfelejteni soha.
2. voltunk a szülészeten, ahol a tervek szerint M. meglátja majd a napvilágot - mellékesen itt is összefutottunk doktorbácsival.
3. találkoztunk itt egy szülésznénivel aki megmutatta a szülőszobát meg ilyeneket. Nagyon barátságos a légkör amúgy ahhoz képest, hogy kórház, de azért így is benne van valami rideg, hátborzongató érzés. Még egy vajúdó kismamát is láttunk. Hát nem a kitörő lelkesedés volt az arcára írva, hogy hamarosan megpillanthatja gyermekét. Ja, feladat: be kell szereznem valami ruhát ha ott akarok lenni I. mellett a nehéz pillanatokban. Olyan leszek mint egy műtősfiú, gondolom.
4. Voltam már többedszerre az anyakönyvvezetőnél és megkaptam az anyakönyvi kivonatunkat, amivel igazolni tudjuk, hogy egybekeltünk. És, ráadásul nem csak magyarul, de angolul és franciául is rajta van minden. hűűűűha.
Nos ennyi.Más most nem jut eszembe. Páá

2011. május 2., hétfő

másnap

Túl vagyunk a nagy napon. Férj, feleség lettünk. Sikeresen. Úgy értem, hogy külön-külön de egybehangzóan kijelentettük szándékunkat, hogy jóban-rosszban... Volt sürgés-forgás, sütés-főzés, takarítás, meg minden ami ilyenkor kell.
Érdekes volt azért. Persze izgultam, de nem is tudom miért. I. a szokásos nyugalommal közölte, ő 5 perc alatt felöltözik, szóval ráérünk. Aztán 5 perccel indulás előtt elkezdett kapkodni, nem talált semmit és fél percenként kérdezgette, hogy mennyi időnk Van még? De végül nem késtük le a szertartást! Az előző ifjú pár épp kijött a városházáról mikor odaértünk. A menyasszony kismama volt :) Az utánunk érkező párnál szintén :) A kismamák és kispapák napja volt ez az anyakönyvvezetőnél.
Biztos mindenki hasonlóan gondolkodott és úgy időzítette az esküvőt, hogy elkerülje a gyermek születése körüli papírok beszerzésének mizériáját. Elég vicces dolog, hogy mindenféle papírok, nyilatkozatok meg igazolások kellenek ahhoz, hogy a nevedre vehesd a gyereked. Egyébként meg, ezek a körök nem azért mennek, hogy minden kétséget kizáróan megbizonyosodjanak róla, hogy valóban te vagy a gyerek apja. Az még bonyolultabb eljárás lenne.

A szertartás rövid volt és gördülékeny. Az elején a nevetéssel küzdöttünk, a végén a sírással. Aztán volt fotózás, kellemes ebéd, köszöntés, meghatódás, sírás, nevetés. Egyébként szolidan ünnepeltünk.

Beígértem a képeket, hát íme néhány.

Így most már másnaposak vagyunk. Na nem úgy!! Volt koccintás meg ünneplés, de nem volt nagy ereszd el a hajam, szóval csak a nagy nap utáni más-nap. Olyan ez, mint mikor betöltöd a húszat vagy a harmincat és megkérdik: milyen érzés? Hát semmi különös. Csak valahol legbelül motoszkál valami furcsa. A boldogító igennel sem változik ám semmi. Ugyanolyan szerelmes vagyok mint tegnap, vagy egy évvel ezelőtt. A legfurcsább a gyűrű hiánya a bal és megléte a jobb kézen. Ennyi. Na azért nem akarom ezzel azt mondani, hogy az egész semmi. Mert azért megható dolog és jó érzés hallani és kimondani az igent. (Szerencséd, az utóbbi mondattal vissza hoztad magad. - I. megjegyzése.) És azért furcsa, szívmelengető érzés kimondani hogy I. a feleségem. M. kicsit háttérbe szorult ezen a napon, bár az eredeti tervet teljesítettük. Az esküvői fotókon hármasban vagyunk.
Na de vissza a dolgos hétköznapokhoz. Nagy napok várnak még ránk de addig is van mit tenni.


2010. augusztus 4., szerda

hullámok

Hát, az a bizonyos lélektrutymó dolgozik bennem rendesen az utóbbi időben. Mindenféle történések voltak, amik kilendítettek mind pozitív, mind negatív irányban a nyugalmi állapotomból. Végül is kell némi hullámzás, mert az állóvíz pocsolya, na de a lassú víz már partot mos, szóval hogy haladj előre nem kell azért óriás hullámokat generálni. Volt kirándulás, meg családi program mostanában több is. Voltak magán jellegű programjaink is, amiket azért szívesen osztottunk meg családtagjainkkal, mert fontos nekünk is és fontos nekik is gondolom.
Tulajdonképpen a megkezdett úton haladok/haladunk tovább. Megismerkedtünk I-vel, volt részben költözés, részben munkahely váltás, aztán a régiből régi-új munkahely lett majd végleg régi és végleg költözés is lett. Mindez valahogy a kapcsolatunk próbája is volt kicsit, ugyanakkor folyamatosan közelített bennünket egymáshoz. Szó szerint véve és képletesen is. Összerázódtunk meg minden, most már teljesen közös az életünk. Eltelt azért egy kis idő, bár ha eddigi életem hosszát nézem, nem tűnik soknak és úgy elrepült, hogy észre se vettük, bár az elején egyikünk se gondolta, remélni se merte, hogy egyáltalán eddig is tarthat. No mindegy, nem érzelegni meg nosztalgiázni akarok, előre nézek, és az út amin elindultunk, ha nem is egyenes és sima, de előre és talán felfelé is halad. Hát haladni kell. Ez most úgy hangzik mint valami kényszer. Pedig eskü, mostanáig nem éreztem semmiféle kényszerítő erőt.
Lényeg a lényeg, hogy haladunk és ez a haladás nekünk jó, egy hirtelen gondolattól vezérelve egy meglepetésre készültem, ami több mint egy egyszerű ajándék, sokkal több és ugyan az ajándék értéke jól meghatározható és nem is csekély, jelentése minden pénznél többet ér. Aki ismer tudja, nem vagyok a protokoll bajnoka, nem is tartottam soha fontosnak, mert attól mindig hánynom kellett, hogy megjátsszuk a tisztelettudót és hajbókolunk, miközben magunkban le tudnánk köpni a másikat. nna bocs ezért a kis kitérőért, szóval nem tudom, hogy hogy szokás meg mit illik, már csak azért sem, mert nincs ilyesmiben gyakorlatom, bár belegondolva senkinek nincs. Ha mégis, hát azzal nem biztos hogy büszkélkedni lehet. Nem akarom tovább húzni, szóval minden felhajtás meg ünnepélyeskedés, családi kör meg minden nélkül összeszedve minden beszélő képességem - amivel szintén nem büszkélkedhetek - kifejezve további reményteljes szándékaimat egy (pár) gyűrű kíséretében tudakoltam meg, vajon I-nek hasonlóak-e a szándékai, vagyis egyszer valamikor hozzám jönne-e. Nos biztos nagyon béna és zavart voltam, de olyankor legalább cuki vagyok, és biztos ellenállhatatlan is :D:D:D:D szóval pozitív választ kaptam. Nos ez a göröngyös úton való haladást szerintem jelentősen megkönnyítette, mert a talaj felett fél méterrel nem érezni már annyira a bukkanókat :) Na persze nem kezdtünk el rögtön tervezgetni, meg számolgatni, hogy mikor és hogyan, mert egyikünk sem arról híres azért, meg aztán a nagy felhajtás hívei sem vagyunk. Szóval addig eljutottunk, hogy egyszer majd hivatalosan is egymáséi leszünk.
Természetes, hogy ezt az örömhírt megosztjuk szeretteinkkel. az első reakció az öröm. aztán Természetes, hogy felteszik a szokásos kérdést, hogy mégis mikor tervezzük. Elég válasz lehet az, hogy még nem tudjuk? Hogy majd valamikor? Hát nem tudom. Nyilván mindenki kíváncsi és várja, én is várom, de nem sürgetem a dolgot, lényegében nem sok változást fog hozni az életünkben, legalábbis a hétköznapi értelemben nem. Hogy hivatalossá is válik a kapcsolatunk, az persze más és bizonyos szempontból fontos is. De mással is szembesülni kell, mégpedig azzal, hogy vannak bizonyos elvárások, kötelességek, amiknek meg kell felelni. Mit illik és mit nem, hogyan is kell ezt csinálni, és mennyi időd van rá. Hát bevallom nekem ebben nincs tapasztalatom és nem is jártam utána a szokásjognak, de most ez kicsit visszavetett. És azt hiszem nem csak engem. Ettől függetlenül persze nem mondunk le róla és nem csináljuk vissza az egészet, de a felhőtlen jó kedvünk hirtelen tova szállt és nem tudom vissza jön e még, de nagyon remélem. Én szóltam.

2010. július 22., csütörtök

lélektrutymó

Emlékeztek a szellemirtókra? Annak is a második részére? Tudjátok amiben az a rózsaszínes massza mindent beterít és a rossz gondolatoktól fortyogni kezd és még durvábbá teszi az embert, a szeretettől pedig megnyugszik és mindenkit még vidámabbá, boldogabbá és kedvesebbé tesz? Hát most rájöttem, hogy lehet hogy bennem is valami ilyen munkál. A kedves, mosolygós emberektől vidám leszek és kisimult és a világot is a keblemre ölelném. Ha dühöt haragot látok akkor viszont fortyogni kezd bennem és nem csak én készülök robbanni de gondolatban népirtást viszek véghez. Azért nem olyan durva ez mint ahogy hangzik. Alapvetően mások és a saját érzéseim befolyásolnak, azt hiszem kicsit végletesen is. Nagy általánosságban mindenkit kedvelek, erre jó példa, amit egykori fősulis évfolyamtársam mesélt egyszer: Elcsípett egy beszélgetésfoszlányt, mely így hangzott: - Még csendesbob (ez én vagyok) sem szereti xy-t (ez nem mondom meg hogy ki). - Pedig ha ő nem szeret valakit az már jelent valamit... Hát tényleg. Kevés ember van akit nem tudok elviselni, de ha valaki egyszer bekerül ebbe a bugyorba, onnan nincs visszaút. Vannak akik ismeretlenül is egyetlen megnyilvánulás alapján ide kerülnek, de a legtöbben valami olyan dolgot tettek, ami számomra elfogadhatatlan, megbocsáthatatlan.
Szóval van ez a trutymó ami a véremben úszkál, csordogál. Vagy lehet hogy nincs is vérem csak ez a trutymó csordogál az ereimben? Nem tudom. De az biztos, hogy mikor magányos voltam és szeretetre vágytam, akkor ez a massza az egész világot rózsaszín szeretetfolyammá akarta változtatni és félő volt hogy kitör és valami őrültségre sarkall. A kitörések nálam sokkal veszélytelenebbül jelentkeztek azért. A nagyobb katasztrófákat megelőzendő írni kezdtem. Akkor még híre hamva sem volt az internetnek vagy a blog nevű csodának, így hol regényekbe fogtam, amikben én voltam a főhős, aki erős bátor, ugyanakkor hatalmas szíve van és mérhetetlenül udvarias és gyengéd, hol verseket írtam, hol leveleket. A leveleket sokszor nem létező személyeknek címeztem, hol létezőknek, bár tudtam hogy soha nem fogják megkapni, mert nem adhattam oda nekik (vagy csak nem mertem). Ha létezett a címzett és át is adtam, legtöbbször csalódás volt a vége a dolognak.
Azért bennem sem mindig csak a pozitív érzelmek tengtek túl, olyankor ez a massza nagyon furcsán viselkedett. fortyogni, forrni kezdett és közben egészen sűrű iszapszerűvé vált és ez a sűrű massza kezdte elborítani az agyam és a gonosz gondolatok mellett minden mást elnyomott, megfojtott. Természetesen ekkor sem kezdtem ámokfutásba, igyekeztem a kiváltó okot (általában bizonyos személyt) messze elkerülni és kiírni magamból mindazt a gyűlöletet dühöt és fájdalmat, ami felgyűlt, és legalább gondolatban megszabadulni a tehetetlenségtől. Bizonyára ezt a dühöt vezettem le a regény kezdeményeimben is, amikor hősként megmentettem a védtelen és kiszolgáltatott áldozatokat erőszaktevőiktől. És aztán, ha már úgy éreztem, hogy ez a feszültség leküzdhetetlen és bármikor, bárkivel szemben kitörhet - vagyis mogorva és udvariatlan lettem a környezetemmel - akkor következett hogy világgá mentem. Vagyis elindultam egyedül és kerestem egy nyugodt, csendes helyet ahol magam lehetek a gondolataimmal, míg kicsit csillapodok és a bennem lakozó szeretet legyőzi a fortyogó masszát....