A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szocializáció. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szocializáció. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 9., kedd

Weekend

Az ovis beszokás és egy hét ügyelet után már nagyon vágytunk egy kellemes, közös élménydús hétvégére. Program akadt bőven, amiből választhattunk volna, de végül sehová nem jutottunk el. Azért így is nagyon kellemesre sikerült.

2014. szeptember 1., hétfő

Mik az első óvódahét tapasztalatai? - milyen közösségi ember vagy(ok)?

 Az óvodában töltött egy hét alatt nagyon sokat tanultam, nem csak M számára, de számomra is erőpróba, egyúttal önismereti tréning / lelki gyakorlat volt a 'próbaidő'. Megpróbálom ezeket a tapasztalatokat nagyon röviden összefoglalni.

2014. augusztus 30., szombat

Hogyan lettem Óvodás?

Túl vagyunk az első próba héten, megismerkedtünk az óvodával. Egy hétig én is ovis voltam, M csoporttársa :-) - Beszélgettünk ugyanis, hogy mi lesz ott, és ki lesz ott, kit ismerünk, kik lesznek a csoporttársak. 'De apa ott lesz velem?' Hangzott a kérdés. Így egyértelmű a válasz, apa lesz a csoport társ. Ezt túl komolyan is vettük, mert nem nagyon akart mással játszani, csak apával. Vegyes érzelmekkel nézek a jövőbe, mert bár minden nap egy fokkal jobb volt, az igazi próba a jövő hét lesz, amikor már élesben megy a dolog, M egyedül és egész nap ott marad.
 

2012. augusztus 24., péntek

szocializáció

M. egyre ügyesebben mozog, ennek következtében nem csak itthon, de a játszótéren is egyre több lehetőség adódik a mozgásra, játékra és a szocializációra.
Kezdetben még a babakocsis séták jelentették a kimozdulást számunkra, volt idő amikor ezek a séták nagyon rövidek voltak, M. végig üvöltött a kocsiban, de kellett a friss levegő.
Aztán valahogy megbarátkozott a kocsival, és nagyokat lehetett sétálni, vagy ücsörögni a padon. Azért ilyenkor is előfordult, hogy valakivel ismerkedtünk, kisgyermekes, babakocsis szülőkkel, vagy nénikkel, akik bekukucskáltak a kocsiba, bár ezek az alkalmak gyakran visításba torkolltak.
Ahogy M. egyre ügyesebb lett, és többé kevésbé biztosan tudott ülni, a hinta és vele együtt a játszótér egyre vonzóbb célpontnak mutatkozott. Persze akkor még egyet jelentett nekünk a hintával, hiszen M. számára nagy élmény volt, hogy nem a babkocsiban ül, és hogy hintázik. Számunkra is új élményeket hozott, hiszen a hinta nem egymagában, hanem általában párban van kialakítva, így időről időre találkoztunk más kisgyerekekkel és más szülőkkel is. Fura helyzet áll elő. Ott állsz egy sorstársaddal a hinta előtt, a gyerek hintázik feeeel és leeee, majdnem olyan, mint beszállni egy liftbe egy idegennel. Kicsit nagyobb a hely, de több időt is "utaztok" együtt. Vannak, akik tudomást sem akarnak venni a másikról, és a köszönésig is csak kényszerből jutnak el. És vannak, akiket zavar, hogy állunk egymás mellett bambán és némán. Na meg a gyerek jó ürügy a beszélgetésre, vagy mert ő szólal meg először, vagy mert hozzá lehet szólni először, még akkor is, ha válaszolni a szülő kénytelen. Sokfélék vagyunk, de a gyerek közös és kimeríthetetlen téma. Mennyi idős, mit tud már és mit nem, mennyit eszik és mennyit alszik, nyűgös szokott-e lenni.... És M. is látja, hogy vannak más gyerekek, látja, hogy másznak, járnak, játszanak. Nagyon érdekli is a többi gyerek.

A következő lépés a rugós lovacskás hinta volt, hiszen ha már tud ülni és megtanulta hogy kapaszkodni kell, akkor már bátran felülhet rá, még ha vigyázunk is, nehogy leboruljon. A lovacskától egyenes út vezet a csúszdáig, körülötte pedig ott a Kánaán: a homokozó.
A homokozóban nagyon jó jönni menni, ücsörögni, homokot szórni, kavicsot enni. És ott a sok ismeretlen játék szétszórva. És ott van sok gyerek meg Anyuka is akikkel lehet ismerkedni. Nem csak M., de mi is ismerkedünk. Bár én nem vagyok valami beszédes, azért igyekszem, I. pedig inkább mindenkivel leáll beszélgetni, minthogy bután hallgassunk egymás mellett. Szóval barátkozunk.Persze csak azokkal, akikkel lehet. Vannak, akik féltik a gyereküket, a játékaikat más gyerekektől, és vannak akik köszönni sem hajlandók, így velük elég nehéz bármiféle kommunikációt kezdeményezni. És valljuk be, nem is szívesen beszélgetnék olyannal, aki átnéz rajtam és még a köszönésem sem viszonozza.
Hát ezek mennek mostanság. M. egyébként mindenkit levesz a lábáról, főleg néniket és bácsikat, akik látják a kocsiban ülve, és mosolyog, meg kacsintgat rájuk. Integetni is szokott általában, de mire eszébe jut, addigra már általában nem látjuk azt akinek integet. Régen ügyesebb volt ebben.